Mákosi elvtárs, gerillák és punkok – Diákdékán-jelöltek

A TEN legfőbb attrakciói kétségkívül a diákdékán-választáshoz kötődő programok, a jelöltek kortes-műsorai, városi felvonulása és vetélkedői voltak. Noha az egyetemi-főiskolai lap, az Universitas beszámolóiba minden alkalommal némi fanyalgás is vegyült, miszerint a hallgatók alig állnak elő valóban eredeti ötletekkel, a nyolcvanas években gyakran akadt olyan jelölt, akinek műsoráról még hetekkel később is lehetett beszélni…

A diákdékán-jelöltek között gyakran szerepeltek fiktív alakok, mesehősök, például János vitéz és Iluska, Piroska és a Farkas, 1985-ben a fénykard helyett hatalmas zseblámpával hadonászó Jedi, 1987-ben Süsü és Csipkerózsika, 1989-ben pedig Mekk Elek („Figyeljetek, neveletlenek! Én majd remekelek nektek egy remek egyetemet”). De az egyes jelöltek igen gyakran bújtak valamilyen történelmi személy bőrébe: 1976-ban a győztes Morócz például Hunyadi Lászlót személyesítette meg, de akadt az évek során Luther és Néró is.

1983-ban a KISZ-bizottság támogatásával, valamint előzetes pártalapszervezeti és pártbizottsági jóváhagyással került színpadra Mákosi Rátyás. Egy volt jogászhallgató, Darák Péter 1989-ben így emlékezett a harmadéves közgazdászok műsorára:

„Az egyetem udvarán álltunk egy napsütéses áprilisi péntek délután, százötven-kétszáz diák, néhány tanárunk, és a diákdékánjelöltek kortesbeszédeinek belterjes poénjain fintorogtunk, amikor szovjet katonai egyenruhás fiatalok törtek utat az emelvény (egy lehajtott oldalú pótkocsi platója) felé. Alacsony, pocakos, kopasz emberkét fogtak közre, aki némán, színpadias gesztusokkal köszöntötte az őt felismerő és üdvözlő diákokat. Itt-ott lendületes »Éljen Mákosi, éljen a mák!« felkiáltások és azt kísérő taps hangzott fel. Miután föltették a platóra, kézmozdulatokkal utasította feketeöltönyös kísérőjét, aki egy dossziét cipelt magával. A megbízott szónok összefüggéstelen, ám patetikus beszédében a szocializmus kétségbevonhatatlan eredményeit dicsőítette. Az udvar hátsó kocsibejárójánál közben gumibotos rendőrök jelentek meg, és lassan közelebb húzódtak a tömeghez. Volt egy pillanat, amikor aggodalommal néztem az egyszerre olyan vétlennek és gyerekesnek látszó szónokot.”

A műsorból azonban nem lett botrány, sőt, a zsűri Mákosi elvtársat győztesnek is választotta. Az ötvenes éveket a későbbiekben is többször megidézték: 1987-ben a harmadéves közgazdászok jelöltje, Bástya elvtárs megválasztása esetére semmit nem ígért, csak annyit, hogy ezt legalább betartja, míg az elsős joghallgatók vezére, Fity Matyi, a Hazafia Népfolk által is támogatott jelölt pedig nem kevesebbet, mint a demokrácia államosítását tűzte ki célul megválasztása esetére.

A nyolcvanas években többször is előfordult, hogy a diákdékánságra pályázók témaválasztása olykor-olykor felborzolta a hallgatók kulturált, egyetemistához méltó szórakozása felett őrködő párt- és KISZ-szervezet idegeit. „A tudományegyetemi napok tegnap kezdődtek. A diákdékánjelöltek, akik erre a néhány napra vezetői lesznek a »diákhatalomnak«, tegnap vidám menetben, lovaskocsival, énekszóval, locsolóautóval »felszerelkezve« átvonultak Pécs belvárosán a tanárképző karra” – szólt a Dunántúli Napló beszámolója 1985-ben, melyhez az egyetem KISZ-titkára sietve hozzátette: „A diákdékán-választásokkal összefüggő kampány során sajnos már programjaink elején voltak a város utcáin megjelenő »vadhajtások«. Ezeket elítéljük és elhatároljuk magunkat.” Elképzelhető, hogy a KISZ-titkár a harmadéves jogászok forradalmi hangulatú műsorára utalt. A Bonzó őrnagy vezette MOTAMET (Mozgalom a Tanármentes Egyetemért) programját ugyanis Che Guevara gerillamozgalmát megidéző külsőségekkel támasztotta alá: az őrnagy és követői tartalékos alhadnagyi egyenruhában, antantszíjjal, bőrkabátban és bakancsban parádéztak a belvárosban és az egyetemen, így műsorukat utóbb többen is „fasisztoidnak” minősítették. Az okokra Darák Péter, az egyik szervező így emlékezett:

„Tény, ami tény, az egyetemi napokat megelőző reggelen kis szabadcsapatunk ellenőrzése alá vonta az egyetem épületét, a ki- és belépést a diadalittas őrség Bonzó tábornok aláírásával ellátott kis kártyák felmutatásához kötötte. A délutáni felvonuláson városszerte vigyázzmenetben dörgött a »Hit, erő, hatalom, Bonzót akarom!« jelszava. A mozgalom komolyságát ugyan veszélybe sodorta néhány diákos mondóka, minthogy: »Afrikai sivatagban menetel a légió, meghalunk, de meg nem állunk, Bonzó lesz a mi dékánunk, s úgy berúgunk, mint a ló!« Ám hódolatunkat és a vezér iránti imádatunkat semmi sem ingathatta meg (…). Kitombolatlan és zabolázatlan erő ordított belőlünk, a bandaszellem és a tömény szesz erőszakossága (…). A forradalom végül elbukott.”

A programról az Universitas is némi fanyalgással számolt be, Bonzó csapatának tagjait szedett-vedett tupamaróknak és állásnélküli partizánoknak minősítette.

Néhány odavetett, leminősítő jelzőnél többet kapott azonban 1987-ben A-punk. Az 1987-es TEN-ről az Universitas a megszokott humoros-modoros hangnemben számolt be: szinte minden jelöltnek jutott valamilyen dicséret, leszámítva a másodéves joghallgatókat. A lap szerint felvonulásuk legfőbb erénye az volt, hogy gyorsan haladtak. A punkoknak beöltöző másodéveseket már a TEN előtt néhány nappal figyelmeztették, hogy jelöltjük, A-punk ne számítson sikerre:

„Amikor észbekaptunk, már késő volt. Megszereztük a teherautókat, a motorokat, a vaskereskedésben láncokat vettünk, kaptunk lemosható hajfestéket. Úgy volt, hogy egy fodrásznő is jön Kaposvárról és a TEN-ig már csak 3 napunk volt. És akkor szóltak, hogy ezzel a programmal eleve meg leszünk bélyegezve (»sikeretek öcsém az nem lesz«), eleve bukott vállalkozás volt az egész. Számba vettük az esetleges lehetőségeket, következményeket és úgy gondoltuk igaza van eme komoly fenyegetés megfogalmazójának. De sajnos már késő volt új műsort csinálni és a lányok is átalakították a szoknyáikat, a fiúk pedig a föld alól is szereztek szegecselt bőrdzsekit.”

A jóslatoknak megfelelően A-punk az utolsó helyen végzett, de a felháborodás nem volt általános, a bíráló bizottság egyik tagja pusztán „szolid gyerekek szokványos műsorának” minősítette a látottakat, és a TEN után némi iróniával A-punk csapata is levonta a tanulságokat a joghallgatók lapjában, a Lucidum Intervallumban: „Tanultunk a példából és levontuk a megfelelő konzekvenciákat. Csak olyan műsort fogunk a jövőben készíteni, amiben a legárgusabb szemmel figyelő kritikus, ellenőr és funkcionárius sem talál mondanivalót, tartalmat.”

Az Universitas azonban „nem engedte el” a dolgot, és pár hét múlva kommentár nélkül közölte néhány, a TEN alatt készült magnófelvétel leiratát. A közlésre elvileg azzal a szándékkal került sor, hogy a fanyalgók mellett a „punkokat” is megszólaltassák, de a közölt részletek inkább a program otrombaságát igyekeztek további példákkal alátámasztani. A koncepciózus válogatás újabb megszólalásra ösztönözte a „punkokat”: az Ismét a TEN-ről (avagy, mennyit kap még A-punk?) című írásból egyértelműen látszott, hogy a csapatnak néhány héttel az események után már kifejezetten elege volt abból, hogy még mindig róluk van szó:

„Nem azért öltöztünk punkoknak, mert csak így érezzük igazán jól magunkat, vagy mert titokban punkok szeretnénk lenni és most a TEN remek alkalomként kínálkozott arra, hogy ilyen módon tombolhassunk. Az a cél sem merült fel soha senkiben, hogy botrányt okozzon, vagy megrökönyödést keltsen. Mégis már az első pillanattól kezdve közutálat vette körül a társaságot, sokszor pedig már úgy néztek ránk, mint valami egzotikus állatra (már elnézést). (…) Különben sincs semmi közünk az eredeti punk ideológiához. Ezzel a fellépéssel sem vállaltunk semmiféle közösséget az igazi punkokkal, ugyanígy lehettünk volna a Hófehérke és a hét törpe is.”

Polyák Petra