Bathó Fruzsina: A bölcsőde, mint a „boldog jövő” építésének színtere

Egy dolgozó anya lehetőségei a hatvanas években

„Maga akkor is itt lesz, hogy ha ketteseket rajzol egész nap!” – hangzott a hőerőmű igazgatójának válasza az édesanyának, aki szeretett volna még három hónapra otthon maradni az akkor még csak hat hónapos kisfiával. „És el kellett menni dolgozni…”

A jövő meghódítását ambicionáló politikai hatalom számára az 1950-es években kiemelt fontosságú kérdés volt a gyermekek szocialista nevelésének ügye. A propaganda a boldog jövő megteremtőiként tekintett a gyermekekre, akiknek kiművelését nem lehetett elég korán elkezdeni. Az óvónőknek például „tervszerű beszélgetések” formájában kellett a brigádverseny, az ötéves terv vagy a munkaverseny kérdéseit ismertetni a legifjabb generációval.  A róluk alkotott ideált tükrözik a korabeli folyóiratok is (pl. Nők Lapja), melyekben a béke legkisebb harcosai pufók arccal, jólfésülten, nevetős szemekkel tekintenek az elvárhatóan szintén optimista olvasóra.

A „gyerek-tematikába” illeszthető a nők munkavállalásának propagálása, a gondoskodó állam szerepének hangsúlyozásával, mely újabb és újabb bölcsődék, óvodák és iskolák alapításával támogatta asszonyait a munka frontján. A Magyar Dolgozók Pártja már az 1949. évi első ötéves tervben kiemelten foglalkozott ezen intézmények fejlesztésével, és előirányozta az óvodai és bölcsődei férőhelyek számának nagyarányú növelését, hangsúlyozva, hogy „az ötéves terv valóra váltja azt az elvet, hogy a nép állama számára a legfőbb érték: az ember”.

Bölcsőde, Pécs (Uránváros), 1968. FORTEPAN/Lechner/VÁTI 31040

A fejlesztés mértékét a törvénymódosító javaslat csak fokozta, mely deklarálta, hogy „a női dolgozók munkájának és munkába állásának megkönnyítésére a bölcsődei férőhelyek számát 1949-hez képest 1954-re 390%-kal kell emelni. Ennek értelmében a csecsemőférőhelyek számát az eredeti ötéves tervben előirányzott 6.000 helyett 20.000-re kell emelni”. Az irányszámok teljesítése akadozhatott, hisz 1950-ben a műszakonként legalább 250 nőt foglalkoztató vállalatok számára „kisbölcsődék” létrehozását írták elő. Ezekben az úgynevezett üzemi bölcsődékben kettős cél valósulhatott meg: egyrészt a kisgyermekek részesei lettek az uniformizált állami nevelésnek, másrészt a dolgozó nők sem hanyagolták munkahelyüket. Utóbbit szolgálta a szoptatási idő tervszerű meghatározása is, melyre a dolgozó anyák a kisgyermek életkorától, illetve a munkahely és gyermekmegőrző közötti távolságtól függően bizonyos mennyiségű munkaidő-kedvezményt kaptak.

Szász János: Séta. 1950 k.

Ezek az intézkedések a férfiakkal való egyenlő részvétel biztosítását demonstrálták a „szocializmus építésében” – a „szocialista feminizmus” jegyében. A szülést követő három hónap kötelező otthonlét után az édesanya kérésére három hónap fizetés nélküli szabadságot kellett biztosítania az intézményvezetőnek. Elviekben további három hónap kivételére is lehetőség volt, azonban ezt már az igazgatók belátására bízták.

Anna néni főnöke – aki „egyébként normális ember volt, neki is volt felesége és gyermekei” – a fent idézett mondattal utasította vissza az édesanyát. Így Anna néni visszament dolgozni. Az elkövetkező időszakra nem szívesen emlékszik vissza. Először Rácvárosban, majd Uránvárosban éltek férjével és kisfiával, ahol ebben az időszakban még nem létesült bölcsőde. Bár a pécsújhelyi hőerőműben működő intézmény – ahol Anna néni is dolgozott – jó bölcsődének számított, kisfia egészségügyi állapotának nem tett jót a kora reggeli kelés, ugyanis a gyermekeket a műszak kezdetéhez igazítva, reggel 6 órára várták az üzemi bölcsődék. „Az utolsó napon, ami a szombati nap volt, egész nap csak aludt a fiam. Aztán a gyerekorvos mondta, hogy ne ébresszük fel, hadd aludjon, ha azt szeretnénk, hogy felnőjön.” Így Anna néni fiára fiatalok és öregek is vigyáztak, éppen akit talált. Jó dajkát nehéz volt találni, volt, hogy szinte idegenek vigyáztak a babára. „Aztán az egyikről kisült, hogy lopja a zsírt, a másik meg mondta – öreg néni volt –, hogy ő majd főz a gyereknek. És akkor olyan vastag rántással, zsírosan főzött a néni és mondtuk… »Nem, majd megeszem a felső részét, az alját meg odaadom a gyereknek« – mondta nekünk. És elég sok pénzt kértek. Hát ez egy szörnyű, szörnyű időszak volt.” A megoldást végül Stefi néni, Anna néniék uránvárosi szembe szomszédja jelentette, aki nem csak vigyázott a kifiúra, de később az óvodába is elkísérte. Anna néni elmondása szerint nagy segítség volt számára, és bár nem alakultak ki szoros kapcsolatok a lépcsőházban, Stefi nénit családtagnak tekintette. „Kulcsa volt a Stefi néninek, és többször megnézte, amikor felébredt, akkor elvitte az óvodába. Ő benne meg lehetett bízni! És hát a gyerekek szerették, meg ő is a gyerekeket.”

Anna néni stratégiáját a tervszerűen meghatározott gyereknevelési elvek és a mindennapi gyakorlat ellentmondásai hívták életre. A gyermekek valós igényeivel nem számolt az utópia. És ettől nem sokban különbözött a dolgozó anyák helyzete sem.

A Pécsi Dohánygyár üzemi bölcsődéje propagandafilmen (Városkrónika 1969. Rendezte: Knoll István. Forrás: Control Studio filmarchívuma)