Horváth Florencia: Amit összekötök

Horváth Florencia

Amit összekötök

Ülök, többé nincs mibe fogódzni, elkoptak a fák, meggyengültek a bokrok
törzsei, virágok szárai. De mégiscsak van új hajtás rajtuk, kezem érintésétől
újra kinő egy ág. Belém költözött az évezredek ereje, és arra vár, minden
mozdulatomkor, amiből vers lesz, engedjek neki teret, engedjem eluralkodni
magamon. Félek rettenetes hatalmától, félek, eltipor, magával ránt a mélybe,
oda, ahol semmi, csak sorok végtelen egymásutánja, legalább tudnám,
megéri, legalább tudnám, van mért belefordulni ebbe.

A pannon táj mandulafái, a váradi könyvtár, Debrecen málnaföldjei, és minden
papírforgó a fővárosi mozikból, villamossín a Hűvösvölgy felé, vagy hegyre
menet az út, mindörökre eszköztáram, örökös pártfogóm. Amit jelentenek, az
a bizonyosság, az értük kockáztatott dolgok egyenlők a nyertessel, de mim van,
ami szemem sugarán túl biztosan enyém, mim van, ami garantálja, érintésem
nem pusztuló időt, hanem bimbózó nyarakat hoz a rétnek, a városnak. Szobám
sötétjéből nézem, ablakom maga a fény, asztalomnál naphosszat dolgozom
azon, hogy ha nem adok neki érőt, majd munkám gyúrja naggyá, aki utánam
jön, lépjen stabil talajra és kapálja föl ő is, vesse magjait bele, éledjenek fel
miatta a fák, bizonyítsa be, még hozzá is eljutott a régi vers.

Fotó: Kalmár Lajos