Oberon Társulat: JÓ SZERENCSÉT!
DRÁMAI FELTÁRÁS BÁNYÁSZDALOKKAL , VISSZARABLÁSSAL ÉS (MEG)FEJTÉSSEL
Pécs város története Szent István királytól kezdve egyházi, igazgatási és kulturális központ szerepében folytonos. E sajátosságokat alakító városépítő komponensek mellett a 19. századtól kezdve az ipar vált jelentőssé, melyben meghatározó szerepe volt a mecseki szénkincs kiaknázásának.
A bányászat ipar- és városfejlesztő-katalizáló hatása az 1950-es évekig méreteiben és munkamódszereiben a város adottságaihoz és lehetőségeihez illeszkedett. E komplexitást a hidegháborús feszültséghez kötődő változások torzították el, új pályára állítva a város fejlődését. A külső kényszerek és hatások által generált nehézipar-centrikus iparosítás és a szén-, majd az uránbányászat erőltetett felfuttatása a mennyiségi mutatók tekintetében robbanásszerű növekedést eredményezett: Pécset minden ellentmondásosságával együtt a bányászat tette nagyvárossá.
A jórészt a megye falvaiból beáramló/elmenekülő agrárnépességnek köszönhetően a város népessége 1941-hez képest 1960-ra 56%-kal gyarapodott (114 713 főre), úgy, hogy 1954 és 1960 között átlagosan 3000 fővel nőtt évente, ezzel abszolút számban a legnagyobb növekedést produkálta a vidéki települések között. A növekedés a következő évtizedben is folytatódott, Pécs 1970-ben már 150 ezer lakost számlált. 1960 és 1970 között 11 790 lakás épült, a teljes lakásállomány 36,2%-a. Az uránércbánya egyes időszakokban 8 000, a mecseki szénbányák több mint 11 000 munkást foglalkoztatott teljes munkaidőben, azaz Pécs népességének közel 40%-a – közel négy évtizeden keresztül – közvetlenül vagy közvetetten a bányából élt! A bányászok a többi foglalkoztatotthoz képest jól keresőnek számítottak és ez élénkítő hatással volt az egyéb gazdasági ágakra is.
A város mai arculata, térszerkezete, kulturális- és társadalmi adottságai és lehetőségei nem érthetők és nem is vizsgálhatók a bányászat szerepének megértése és tudatosítása nélkül.
A város mintha mégsem találná a bányászati örökség megfelelő helyét és jelentőségét a város életében. Sőt, mintha a városról szóló diskurzusokban szándékosan távolítanánk magunktól ezt az örökséget. (Ezt a jelenséget az EKF 2010 program kigondolói is világosan rögzítették: PIRISI G. – STEFÁN K. – TRÓCSÁNYI A. 2009.) Érthető lehet ez a hozzáállás abból a szempontból, hogy a kivételes külső impulzusok által generált és erőltetett államszocializmus-kori növekedés a körülmények változásával olyan kényszerpályát eredményezett, amely pótlólagos helyi erőforrások híján máig ható regressziót okozott. A szerkezeti torzulások miatt pedig a város a hagyományos szerepeiben sem tudott magára találni. A téma volumenét figyelembe véve mégis fölmerül a kérdés, hogy a bányászattal kapcsolatos örökség feldolgozása és megértése nélkül például mennyiben lehetnek relevánsak a város jövőjéről folyó diskurzusok? Nem éppen e feldolgozatlan múlt tartja fogva jelenünket is?
Az Oberon Társulat Jó szerencsét! című produkciója a bányászattal kapcsolatos szellemi, ipari, kulturális- és épített örökséghez interpretatív és dialogikus módon közelít: az államszocializmus-kori bányászat különféle aspektusait a jelen szempontjából is releváns közösségtörténetként fedezi föl és jeleníti meg. Esélyt kínál arra, hogy a stigmaként hordozott múlt közösségi élménnyé váljon.
Bánkuti Gábor
