A Pécsi Harmadik Színház születésének históriája a ’70-es évekig nyúlik vissza, ekkor lelünk rá azokra a kezdeményezésekre, amelyek elvezettek a teátrum létrejöttéhez.
Vincze János gimnazista korában kezdett színházi rendezéssel foglalkozni, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola I. éves hallgatójaként 1970-ben professzorától, Péczely Lászlótól vette át a főiskolai színpad vezetését. 1974–1977 között a pécsi 500. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola diákszínpadát vezette – ez volt az Ötszázas Színpad. Szakmai sikereiket jelzi, hogy három alkalommal kaptak arany minősítést, 1975-ben pedig elnyerték a Keszthelyi Helikon Nagydíját.
Vincze János 1977-ben az Ötszázas Színpad egykori tagjaiból, egyetemi és főiskolai hallgatókból alapította meg a Mecseki Ércbányászati Vállalat Művelődési Házában a Janus Pannonius Tudományegyetemmel közös fenntartású Pécsi Nyitott Színpadot, amely az uránvárosi Ságvári Endre Művelődési Házban talált otthonra. Elnevezésükben a nyitottság egyrészt azt jelezte, hogy bárki csatlakozhatott hozzájuk, aki komolyan akart színházzal foglalkozni; másrészt benne foglaltatott az esztétikai, kulturális és politikai nyitottság is. Tagjai felsőfokú tanulmányaik, illetve munkájuk mellett jártak ide.
Szinte a Vígszínház bemutatójával egy időben, 1979-ben kezdték próbálni Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámáját, melyet 1980 nyarán mutattak be.
A rengeteg munka meghozta gyümölcsét, az előadás óriási sikert aratott. A szakma és a közönség számára is megdöbbentő volt, hogy ez a fiatal társaság a saját életkorára ,,húzza rá” a művet, miközben annak a XX. századi ember tragédiájáig ívelő eszmeiségét is föl tudja mutatni. Programukká vált az Örkény-trilógia létrehozása, így Vincze János a Kulcskeresőket, majd a Forgatókönyvet is színpadra állította velük.
Akkoriban Pécs színházi életéből hiányoztak Örkény István, Nádas Péter, Spiró György és Kornis Mihály művei, a Nyitott Színpad jelentősége épp abban állt, hogy vállalva ezt az irányvonalat, a város kulturális-művészeti életében érezhető hiányt pótolt. Izgalmassága abból a kettősségből fakadt, hogy az általa képviselt esztétikai értékekkel szorosan összefonódott egy társadalmi-politikai szál is, mely bizonyos kérdések, feszültségek megfogalmazását jelentette. Nagy létszámú, lelkes közönségük olyan emberekből állt, akik örültek annak, hogy mindezt láthatják, hallhatják, beszélhetnek róla. Épp emiatt azonban nem mindenki nézte jó szemmel működésüket. Miután a színházművészet összekapcsolódik azzal a közeggel, amelyben létezik, s azzal a társadalommal, amelyből az alkotás létrejön, nem lehetett véletlen, hogy a Színpad átalakulása épp a ’80-as évek közepén vált aktuálissá. Azok a jelentős esztétikai értékek, amelyeket vitathatatlanul létrehozott, kezdték meghaladni egy ilyen amatőr együttes szervezeti kereteit. Az 1988-ban bemutatott Spiró-dráma, a Csirkefej már a Pécsi Nemzeti Színház színművészeivel (Bódis Irénnel, Sipos Lászlóval, Görög Lászlóval, Uhrik Dórával, Ujvári Zoltánnal, Krasznói Klárával) létrehozott közös előadás volt, amely bebizonyította, hogy hivatásosok és amatőrök képesek csapattá kovácsolódni, és nagyszerűt alkotni. Óriási szó volt akkoriban, hogy a produkciót meghívták az 1989-es Országos Színházi Találkozóra.
Megszületett a Pécsi Harmadik Színház, amely a hivatásos és az amatőr színházaktól egyaránt különböző, a művészi tevékenység új tartalmi és formai lehetőségeit kereső működésével és sikeres bemutatóival (Találkozás, Halleluja, Boldogtalanok) a ’90-es évek első felében jelentős szakmai elismertséget vívott ki magának. Mára a kortárs magyar drámák műhelyeként vált országosan ismert teátrummá.
Csató Andrea
