Pécsi divat az 1960-as, ’70-es, ’80-as években

A Konzum Áruház divatbemutatója az Ifjúsági Ház előtti parkolóban a „Szövetkezeti napon” 1985. október 5. Forrás: Dévényi Ildikó Éva magángyűjteménye (a képen a mikrofon mögött, konferálói szerepben)

Létezett-e, a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek világában pécsi divat? Bármi egyedi, különleges, csak Pécsre jellemző, ami más, mint a pesti divat vidéki utánzata? A tervutasítás, a Divat Intézetben meghatározott típustervek, a ruhaipari gyárakban több tízezres szériákban gyártott egyen-viseletek időszakában volt-e egyáltalán – bárhol az országban – egyedi stílus? Az állami áruházak szűkös kínálatából mit választott a nagyközönség, mi szivárgott be különféle utakon külföldről (Nyugatról) és mit lehetett egyénileg elkészíteni, megvarratni?

Gombos Katalin az 1965-ös, első pécsi Játékfilmszemle díjátadóján Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Osztály

A divat és változásainak követése, a család anyagi helyzetének megfelelően, még egy szocialista iparvárosban is alapvetően a lányok és feleségek feladata volt. A korszak divatikonjai mindenekelőtt a színésznők voltak. Velük – például az 1962-ben Pécsre szerződött Pécsi Ildikóval – a Nemzeti Színház környékén találkozhattak a városlakók.  A helyiek mellett az 1965-től Pécsett megrendezett Játékfilmszemléken a pesti színészeket is megcsodálhatta a város lakossága. Bár a divatbemutatók ma ismert formájukban csak a ’80-as években jelentek meg Magyarországon, az áruházak és ruhaipari vállalatok már 1947-től tartottak – szocialista szellemiségű – bemutatókat.

Az egyik első ilyen eseményről, az 1947 húsvétján rendezett divatbemutatóról az Új Dunántúl így tudósított:

„A  divatbemutató fogalma  a  múlt  időkből  kissé kellemetlenül  csendül  a  fülünkbe,  hiszen  annakidején  a nagy  revük  csak  arra  szolgáltak,  hogy  néhány  kiválasztott luxushölgy  megfelelő  ajkbiggyesztések  között  válassza  ki azt  a  fantasztikus  pénzbe  kerülő, még fantasztikusabb ruhakreációt,  amelyre  gyorsan  elköltheti  a  dolgozók  kizsákmányolásából,  részvények  szelvényeiből,  ezer holdak  rögéből  kisajtolt vagyont.
A mostani pécsi divatbemutató szelleme más volt.  Kettős célkitűzése: a semminél is alacsonyabb lehetőségekből felépített öltözködési iparunk eredményeinek és olyan öltözködési lehetőségek bemutatása, amely lehetővé teszi, hogy a dolgozó nők saját keresetükből is ízlésesen és jól öltözködhessenek. (…) Nem a kiállítók jószándékát —  kívánjuk csorbítani akkor, amikor a divatbemutatóhoz  kissé  kesernyés szájjal  megállapítjuk, hogy Pécs kultúrváros  közönsége  bizony sokkal  nagyobb  számban  és sokkal  nagyobb  lelkesedéssel tapsolt  ennek  a  bemutatónak, mint  mondjuk  az  Ember  tragédiája  nemrég  lezajlott  bemutatójának.”

 

Az áruházak korszaka

Az Állami Áruház (később Centrum Áruház) a Városháza földszintjén. Forrás: Fortepan 31210 Lechner-Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

Az országos kínálatot a nagyobb áruházakban lehetett kapni, mint például az 1949-ben megnyílt Állami, később Centrum Áruháznak nevezett kereskedelmi egységben, ami a Városháza épületében kapott helyet. Az áruház a teljes földszintet elfoglalta, részlegei között kis átjárókon, csigalépcsőkön lehetett közlekedni. A cipőrészleg az első emeletre is felkúszott. Az elegánsabb ruhákat keresők a Kossuth Lajos (Király) utcai Belvárosi Áruházat látogatták, ami a 23. számú ház ekkor még egybenyitott helyiségeiben helyezkedett el. A ’70-es években nyílt meg a Széchenyi tér alsó részén a háromemeletes Tünde Divatház, amit a ’80-as évek közepén – az akkori vásárlók szerint – lenyűgözően elegánsan újítottak fel. A kis áruháznak is beillő Tünde párja volt a Csongor, a város egyetlen férfiruházati üzlete, a Széchenyi tér és a Kossuth utca északi sarkán.

A Centrum Áruház belső tere 1972-ben. Forrás: Fortepan 65932 – Magyar Rendőr

A ’80-as évek végének egyik szenzáció számba menő üzlete volt a Rákóczi úti S-Modell, ahol már-már nyugati stílusú, modern és elegáns utcai és alkalmi ruhákat lehetett vásárolni, igaz, a korabeli viszonyok között igencsak borsos áron. A ’80-as évek pécsi vásárlási lehetőségeit már a Konzum Áruház határozta meg, ami egy Skála, vagyis szövetkezeti áruház volt.  Az évtized az egész országban a butikok és maszekok virágkora, e tekintetben Pécsett a legnagyobb újdonságot a Citrom utca butikjai jelentették.

A Kossuth – ma Király – utca üzletei

A korszakban a Kossuth utca számított a város bevásárló utcájának, egy-két kivételtől eltekintve itt volt az összes olyan üzlet, ami fontos volt egy divatkövető nő számára. Nagy hírnek számított a városban, amikor megnyílt egy-egy új bolt, ahol az addig nem kapható vagy csak összeköttetések, ismerősök révén beszerezhető árucikkek is elérhetővé váltak.

Kossuth Lajos utca 59. az ’50-es években. Forrás: Tóth Tibor Endre gyűjteménye, Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Osztály

A Kossuth utca végén, a Zsirai cipészetben méretre készültek a város legelegánsabb cipői. Aki ezt nem engedhette meg magának, a Színházzal szemben lévő Minó, vagyis „minőségi magyar cipő” üzletben vásárolhatott. Ebben az utcában volt a Levendula drogéria – neonfelirata ma is látható az üzleten –, itt ritkaságnak számító nyugati termékeket, például Helena Rubinstein és Dior parfümöket is lehetett kapni, mégpedig elérhető áron. A Levendula mellett az ún. „Jackó táskás” üzlete, mellette pedig a Stark méteráru volt. Az anyagokhoz a Boltív közben, a Varjas rövidáru üzletben lehetett beszerezni a kellékeket, cipzárat, gombot, csatot. A Pécsi Kesztyű üzlete volt talán az egyetlen, ami a divatkövetők térképén nem a Kossuth utcában szerepelt. A KGST vásárokon is nagy sikereket elérő, de elsősorban Nyugatra termelő gyár darabjaiból jutott elég a pécsi vásárlók számára is, bár itt is előnyt jelentett egy-egy ún. szocialista összeköttetés.

 

Nyugati divatok és ügyes varrónők

A Pécsi Kesztyű bőrruházati mintaboltjának kártyanaptára 1981-ből Forrás: www.kartyanaptarak.hu

A külföldi divat követése szempontjából nagyon fontos volt a mai Kamaraszínház bejárata helyén működő, ún. folyóirat-olvasó, ahol olyan nyugati magazinok is megtalálhatóak voltak, mint a Vouge, vagy az Elle. Az ügyesebbek kimásolták, átrajzolták a nekik tetsző ruhák fazonját, vagy élve az egy-két napos kölcsönzési lehetőséggel, elvitték a varrónőjükhöz, aki a kép alapján el tudta készíteni a kívánt ruhákat.

A város egyik legkeresettebb varrodája, a mindenki által ismert „Kittkáné szabászata” a Kossuth utca és a Kazinczy utca sarkán állt. A másik divatos varroda, a „Simaráék varrodája” Uránvárosban működött, először a család lakásán, majd a Mecsek Áruházzal szemben lévő szolgáltatóház első emeletén. Egy jó szabónál készült férfiöltöny hosszú éveket is kiszolgált, míg a ruhagyárakban tízezres darabszámban készülő és áruházban kapható öltönyök legtöbbször nem voltak jók a konfekcióméretekhez képest túl széles vállú urakra, vagy rövidebb karú ifjakra. A varrónők, szabók műhelyei mellett egy-egy ügyes kezű, varrni tudó anyuka vagy nagymama kincset jelentett ebben a korban.

 

Külföldi divat – külföldről

A korabeli divat világához országszerte hozzá tartozott a külföldi rokonoktól kapott, postán küldött vagy nyugati utazásokról behozott – esetleg becsempészett – ruhadarabok viselete, illetve azok csereberéje, sőt, kvázi illegális kereskedelme. A legmenőbb nyugati ruhadarab természetesen az igazi farmer volt. A nyugati beszerzési források jelentették az alapját a varrónők és ügyes nagymamák munkájának is, az anyagok mellett kincset ért az olasz fonál, de minden kiegészítő, cipő, táska, kalap, harisnya is.

Pécs helyzete a ’60-as évek második felétől, amikor már szabadabban lehetett külföldre utazni, ebből a szempontból kicsit előnyösebb volt: egyrészt Jugoszlávia közelsége révén rengeteg olyan áru volt elérhető, ami az országban egyébként hiánycikknek számított, mint például a jó minőségű női és férfi bőrcipők, a fehérneműk és a gyerekruhák. Egy valódi Triumph melltartó igazi különlegességnek számított! Másrészt a kitelepítések és a disszidálások miatt kialakult sok-sok nyugati, főként nyugat-német rokoni kapcsolat révén számos NSzK-ban készült ruhadarab, vagy nyugat-német anyagokból varratott ruha lapul – valószínűleg – még ma is a családi szekrények mélyén.

 

Ifjúsági öltözködés

Az Ifjúsági Áruház kollektívája Forrás: magángyűjtemény

Kifejezetten a gyerekeket és fiatalokat célozta meg az ún. Ifjúsági Áruház, ami szintén a Kossuth utcában, a 12. szám alatt működött, és ahol a kötelező kisdobos és úttörő egyenruhák mellett a felnőtteknek készült ruhákhoz kísértetiesen hasonlító darabokat is be lehetett szerezni. A ruhaiparban készült unalmas, gyakorlatilag kisebb méretű felnőtt darabok ellenpontjai a nagyméretű „babaruhák” voltak: a lányka és fiúruhák többsége óriásbébikre méretezett torzónak tűnt. A Színház tér sarkán volt a korszak másik gyerekruha boltja, mégpedig Kőrösi Bözsi néni üzlete, aki minden bizonnyal nem tulajdonosa, csak vezetője volt a boltnak, az emberek mégis így ismerték.

„Az Ifjúsági Áruházban is nagy a választék az iskolaköpenyekből” Forrás: Dunántúli Napló 1984. augusztus 11. 12. old.

Ahogyan Nyugat-Európában, úgy itthon is a ’60-as évek végére alakult ki a fiatalok önálló divatja, aminek legfőbb jellemzője a szülők és az idősebb generációk megbotránkoztatása volt. A legemlékezetesebb ilyen pécsi divat a forrónadrág és a hát nélküli, nyakban sálszerűen megkötött felsőrész kombinációja volt, amihez térdig bőrszalaggal felkötött saru tartozott – ilyet azonban egy tisztességes lány nem viselhetett a Kossuth utcán, maximum a Balatonon.

A fiatalok öltözködésén, vásárlási lehetőségeiken sokat javított a ’80-as évekre jellemző butikok virágzó világa, illetve a népies öltözetek divatossá válásakor a pécsi vásárban áruló sokác asszonyok viseletei, hosszú és bő selyemszoknyái, báránybundás bársonykabátkái, hímzett ruhadarabjai.

Slachta Krisztina

Források és felhasznált irodalom:
Horváth Klára személyes visszaemlékezései; Slachta Kriszta: Pécsi divat. 1960-1980. Time Out Pécs. 2012/5. p. 22-23.; Új Dunántúl 1947. április 4.
?
Impresszum

Főszerkesztő: Dévényi Anna, Bánkuti Gábor
Munkatárs: Szabó Attila (szerkesztő)
Elérhetőség: pecs8.info@gmail.com