Pécsi divat az 1960-as, ’70-es, ’80-as években
Létezett-e, a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek világában pécsi divat? Bármi egyedi, különleges, csak Pécsre jellemző, ami más, mint a pesti divat vidéki utánzata? A tervutasítás, a Divat Intézetben meghatározott típustervek, a ruhaipari gyárakban több tízezres szériákban gyártott egyen-viseletek időszakában volt-e egyáltalán – bárhol az országban – egyedi stílus? Az állami áruházak szűkös kínálatából mit választott a nagyközönség, mi szivárgott be különféle utakon külföldről (Nyugatról) és mit lehetett egyénileg elkészíteni, megvarratni?
A divat és változásainak követése, a család anyagi helyzetének megfelelően, még egy szocialista iparvárosban is alapvetően a lányok és feleségek feladata volt. A korszak divatikonjai mindenekelőtt a színésznők voltak. Velük – például az 1962-ben Pécsre szerződött Pécsi Ildikóval – a Nemzeti Színház környékén találkozhattak a városlakók. A helyiek mellett az 1965-től Pécsett megrendezett Játékfilmszemléken a pesti színészeket is megcsodálhatta a város lakossága. Bár a divatbemutatók ma ismert formájukban csak a ’80-as években jelentek meg Magyarországon, az áruházak és ruhaipari vállalatok már 1947-től tartottak – szocialista szellemiségű – bemutatókat.
Az egyik első ilyen eseményről, az 1947 húsvétján rendezett divatbemutatóról az Új Dunántúl így tudósított:
„A divatbemutató fogalma a múlt időkből kissé kellemetlenül csendül a fülünkbe, hiszen annakidején a nagy revük csak arra szolgáltak, hogy néhány kiválasztott luxushölgy megfelelő ajkbiggyesztések között válassza ki azt a fantasztikus pénzbe kerülő, még fantasztikusabb ruhakreációt, amelyre gyorsan elköltheti a dolgozók kizsákmányolásából, részvények szelvényeiből, ezer holdak rögéből kisajtolt vagyont.
A mostani pécsi divatbemutató szelleme más volt. Kettős célkitűzése: a semminél is alacsonyabb lehetőségekből felépített öltözködési iparunk eredményeinek és olyan öltözködési lehetőségek bemutatása, amely lehetővé teszi, hogy a dolgozó nők saját keresetükből is ízlésesen és jól öltözködhessenek. (…) Nem a kiállítók jószándékát — kívánjuk csorbítani akkor, amikor a divatbemutatóhoz kissé kesernyés szájjal megállapítjuk, hogy Pécs kultúrváros közönsége bizony sokkal nagyobb számban és sokkal nagyobb lelkesedéssel tapsolt ennek a bemutatónak, mint mondjuk az Ember tragédiája nemrég lezajlott bemutatójának.”
Az áruházak korszaka
Az országos kínálatot a nagyobb áruházakban lehetett kapni, mint például az 1949-ben megnyílt Állami, később Centrum Áruháznak nevezett kereskedelmi egységben, ami a Városháza épületében kapott helyet. Az áruház a teljes földszintet elfoglalta, részlegei között kis átjárókon, csigalépcsőkön lehetett közlekedni. A cipőrészleg az első emeletre is felkúszott. Az elegánsabb ruhákat keresők a Kossuth Lajos (Király) utcai Belvárosi Áruházat látogatták, ami a 23. számú ház ekkor még egybenyitott helyiségeiben helyezkedett el. A ’70-es években nyílt meg a Széchenyi tér alsó részén a háromemeletes Tünde Divatház, amit a ’80-as évek közepén – az akkori vásárlók szerint – lenyűgözően elegánsan újítottak fel. A kis áruháznak is beillő Tünde párja volt a Csongor, a város egyetlen férfiruházati üzlete, a Széchenyi tér és a Kossuth utca északi sarkán.
A ’80-as évek végének egyik szenzáció számba menő üzlete volt a Rákóczi úti S-Modell, ahol már-már nyugati stílusú, modern és elegáns utcai és alkalmi ruhákat lehetett vásárolni, igaz, a korabeli viszonyok között igencsak borsos áron. A ’80-as évek pécsi vásárlási lehetőségeit már a Konzum Áruház határozta meg, ami egy Skála, vagyis szövetkezeti áruház volt. Az évtized az egész országban a butikok és maszekok virágkora, e tekintetben Pécsett a legnagyobb újdonságot a Citrom utca butikjai jelentették.
A Kossuth – ma Király – utca üzletei
A korszakban a Kossuth utca számított a város bevásárló utcájának, egy-két kivételtől eltekintve itt volt az összes olyan üzlet, ami fontos volt egy divatkövető nő számára. Nagy hírnek számított a városban, amikor megnyílt egy-egy új bolt, ahol az addig nem kapható vagy csak összeköttetések, ismerősök révén beszerezhető árucikkek is elérhetővé váltak.
A Kossuth utca végén, a Zsirai cipészetben méretre készültek a város legelegánsabb cipői. Aki ezt nem engedhette meg magának, a Színházzal szemben lévő Minó, vagyis „minőségi magyar cipő” üzletben vásárolhatott. Ebben az utcában volt a Levendula drogéria – neonfelirata ma is látható az üzleten –, itt ritkaságnak számító nyugati termékeket, például Helena Rubinstein és Dior parfümöket is lehetett kapni, mégpedig elérhető áron. A Levendula mellett az ún. „Jackó táskás” üzlete, mellette pedig a Stark méteráru volt. Az anyagokhoz a Boltív közben, a Varjas rövidáru üzletben lehetett beszerezni a kellékeket, cipzárat, gombot, csatot. A Pécsi Kesztyű üzlete volt talán az egyetlen, ami a divatkövetők térképén nem a Kossuth utcában szerepelt. A KGST vásárokon is nagy sikereket elérő, de elsősorban Nyugatra termelő gyár darabjaiból jutott elég a pécsi vásárlók számára is, bár itt is előnyt jelentett egy-egy ún. szocialista összeköttetés.
Nyugati divatok és ügyes varrónők
A külföldi divat követése szempontjából nagyon fontos volt a mai Kamaraszínház bejárata helyén működő, ún. folyóirat-olvasó, ahol olyan nyugati magazinok is megtalálhatóak voltak, mint a Vouge, vagy az Elle. Az ügyesebbek kimásolták, átrajzolták a nekik tetsző ruhák fazonját, vagy élve az egy-két napos kölcsönzési lehetőséggel, elvitték a varrónőjükhöz, aki a kép alapján el tudta készíteni a kívánt ruhákat.
A város egyik legkeresettebb varrodája, a mindenki által ismert „Kittkáné szabászata” a Kossuth utca és a Kazinczy utca sarkán állt. A másik divatos varroda, a „Simaráék varrodája” Uránvárosban működött, először a család lakásán, majd a Mecsek Áruházzal szemben lévő szolgáltatóház első emeletén. Egy jó szabónál készült férfiöltöny hosszú éveket is kiszolgált, míg a ruhagyárakban tízezres darabszámban készülő és áruházban kapható öltönyök legtöbbször nem voltak jók a konfekcióméretekhez képest túl széles vállú urakra, vagy rövidebb karú ifjakra. A varrónők, szabók műhelyei mellett egy-egy ügyes kezű, varrni tudó anyuka vagy nagymama kincset jelentett ebben a korban.
Külföldi divat – külföldről
A korabeli divat világához országszerte hozzá tartozott a külföldi rokonoktól kapott, postán küldött vagy nyugati utazásokról behozott – esetleg becsempészett – ruhadarabok viselete, illetve azok csereberéje, sőt, kvázi illegális kereskedelme. A legmenőbb nyugati ruhadarab természetesen az igazi farmer volt. A nyugati beszerzési források jelentették az alapját a varrónők és ügyes nagymamák munkájának is, az anyagok mellett kincset ért az olasz fonál, de minden kiegészítő, cipő, táska, kalap, harisnya is.
Pécs helyzete a ’60-as évek második felétől, amikor már szabadabban lehetett külföldre utazni, ebből a szempontból kicsit előnyösebb volt: egyrészt Jugoszlávia közelsége révén rengeteg olyan áru volt elérhető, ami az országban egyébként hiánycikknek számított, mint például a jó minőségű női és férfi bőrcipők, a fehérneműk és a gyerekruhák. Egy valódi Triumph melltartó igazi különlegességnek számított! Másrészt a kitelepítések és a disszidálások miatt kialakult sok-sok nyugati, főként nyugat-német rokoni kapcsolat révén számos NSzK-ban készült ruhadarab, vagy nyugat-német anyagokból varratott ruha lapul – valószínűleg – még ma is a családi szekrények mélyén.
Ifjúsági öltözködés
Kifejezetten a gyerekeket és fiatalokat célozta meg az ún. Ifjúsági Áruház, ami szintén a Kossuth utcában, a 12. szám alatt működött, és ahol a kötelező kisdobos és úttörő egyenruhák mellett a felnőtteknek készült ruhákhoz kísértetiesen hasonlító darabokat is be lehetett szerezni. A ruhaiparban készült unalmas, gyakorlatilag kisebb méretű felnőtt darabok ellenpontjai a nagyméretű „babaruhák” voltak: a lányka és fiúruhák többsége óriásbébikre méretezett torzónak tűnt. A Színház tér sarkán volt a korszak másik gyerekruha boltja, mégpedig Kőrösi Bözsi néni üzlete, aki minden bizonnyal nem tulajdonosa, csak vezetője volt a boltnak, az emberek mégis így ismerték.
Ahogyan Nyugat-Európában, úgy itthon is a ’60-as évek végére alakult ki a fiatalok önálló divatja, aminek legfőbb jellemzője a szülők és az idősebb generációk megbotránkoztatása volt. A legemlékezetesebb ilyen pécsi divat a forrónadrág és a hát nélküli, nyakban sálszerűen megkötött felsőrész kombinációja volt, amihez térdig bőrszalaggal felkötött saru tartozott – ilyet azonban egy tisztességes lány nem viselhetett a Kossuth utcán, maximum a Balatonon.
A fiatalok öltözködésén, vásárlási lehetőségeiken sokat javított a ’80-as évekre jellemző butikok virágzó világa, illetve a népies öltözetek divatossá válásakor a pécsi vásárban áruló sokác asszonyok viseletei, hosszú és bő selyemszoknyái, báránybundás bársonykabátkái, hímzett ruhadarabjai.
Slachta Krisztina
