Szöllősi Bernadett: Kettes számú pontos vers az alkonyatról

Szöllősi Bernadett

Kettes számú pontos vers az alkonyatról

Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz,
a korai éj engem mindig hazafelé űz,
míg felettem az ég már bronzba fúl.

Gyermeteg-e, hogy az alkonyi csöndben,
óriásnak látom a Misinán a tornyot?
Addig bámulok föl rá, míg elfagynak a csontok,
fénye ekkor kigyúl, s kacsint a ködben.

Lassan indulok haza, csak egy percet várnék,
csukott szemmel most egy zajra emlékezem,
hogy hogy zúdul alá az esővíz fenségesen
a Vince utcán –  talán matrózok tervezték.

A keskeny utcán, míg a térre érek, kopog a talpam,
bőszen csorgatja vizét négy ökörfejű vízköpő,
a magányos vándor szomjúsága fölött őrködő,
s melyen a sorokat már oly sokszor olvastam.

Egy utolsó napsugár az égen átvágtat nyugatra,
míg minden egészen sötétbe nem vált,
s közben Hunyadi úgy fogja szilaj lovát,
mint kinek sosincs már nyugalma.

Harang szól – az alkony fura záradéka,
magányosan hallgatva a dallamot álldogál:
A piactér betonján
egy felfordított almásláda.