Versről versre – „kettes számú pontos vers az alkonyatról”

A Pécs8 és a Jelenkor folyóirat „Versről versre” pályázatának első felhívásával a nemrég elhunyt Bertók László előtt tisztelegtünk, Bertók „pécsivé válását” (is) megörökítő, Miközben című versétől indulva nyolc pályázó küldte be a „kettes számú pontos verset az alkonyatról”.

Íme, a Jelenkor szerkesztőségének értékelése, a sorok között a versekkel!

Pályázati értékelés

Örömmel olvastuk a Pécs8 felhívására beérkezett pályamunkákat: mind a nyolc vers értékes és eredeti módon tesz hozzá valamit a Radnóti Miklós verse nyomán született Bertók László-költeményhez. Fontos eredmények születtek, hiszen Bertók Lászlótól megtanulhattuk, hogy egy város a költészet szellemi terében épp oly érvényesen létezik, mint a maga fizikai valóságában, sőt, a költészet olyasmit is meg tud mutatni egy városból, amit máskülönben talán észre sem vennénk.

Fotó: Kalmár Lajos

A pályázók ráadásul a mai Pécsről alkotott költői szemléletüket eleve két nagy költővel párbeszédet folytatva, a lírai hagyomány ihletésére hozták létre, azt is tanúsítva, hogy a két megidézett vers ma is inspiráló lehet a számunkra otthont adó város művészi felfedezésére. Mind a nyolc vers érdekesen láttat valamit a mai Pécsből, emlékezetes megoldásokkal idézi meg a város jól vagy akár kevéssé ismert részeit, utcáit, épületeit, közösségi helyeit, hangulatát.

Császár Viktória verse a főutcai forgatagban vet számot a „gulyásízű magánnyal” és a szerelem emlékeivel. Kardos Gabriella a dzsámiban felhangzó orgonaszó hangjára fest látomást a városról. Rapkai Szimonetta szorongató versélményén is átdereng a város ezúttal nyugtalanítónak érzékelt struktúrája. Régert Réka verse a tévétorony igazodási pontjához viszonyítva kalandozik a város fizikai és társadalmi terében. Szöllősi Bernadett verse a két ihlető szöveg sorait keretként felhasználva jár-kel a városban; külön kiemeljük a szellemes meglátást: „hogy zúdul alá az esővíz fenségesen / a Vince utcán – talán matrózok tervezték” (erről eszünkbe juthat a kiváló kezdeményezés, a Vince patak Regatta is).

A három általunk legjobbnak ítélt vers egyikét Lázár Balázs írta. Az ő verse oldotta meg legjobban Radnóti és Bertók szövegeinek összekapcsolását: a Tisza látványa, a folyó üzenete („e víznyelv szintaxisai”) indítja be a személyes emlékezést a Szolnokból Pécs felé tartó életút fiatalkori epizódjaira, olyan helyekre, amelyek ma már nincsenek. Beznicza Márk verse pedig a legbátrabb: ahogy Bertók is bátran és magabiztosan tér át Radnóti világából a sajátjába, úgy Beznicza Márk is a mai, ám még járvány előtti Pécs fülledt világát járja be egy részeg este. Izgalmas a vers regiszterkeverése: a nyugatos, megemeltebb líranyelv remekül megfér a naturálisabb vagy indusztriális megszólalással. A kiváló verstechnika és formakultúra Sándor Lucát is dicséri: az ő versét találtuk a legjobbnak. Úgy aktualizál, a mostani esti bezártságra is reflektálva, hogy kiváló költői alapanyagot talál a mozdulatlan városban. Csupa emlékezetes képet ad, az ihletet adó versrészletek is nagyon szervesen vannak beleszőve a versbe, és bár most valóban mindannyian nélkülözzük a város esti elevenségét, a képzelet – és ennek nyomán a nem is annyira az alkonyatról, mint inkább a téli estéről szóló vers  – megláthatja mindazt, ami volt, és lesz: „(…) szilveszteri csákót, / furcsa vízköpő ökröket, / ló alatt a kedvesére várót, / csillagot, félholdat, gyöngyöket”.

A Jelenkor szerkesztősége