A játék feladatai – további felhasználásra – elérhetők a Taneszközök menüből!

Lehet-e élvezhető történelmi csapatversenyt gründolni tizenéveseknek ezzel a tematikával?

Írta: Dombiné Borsos Margit, zsűrielnök

A történelemtanítás mostohagyermeke a helytörténet, a honismeret. Bár az alaptanterv céljai, fejlesztési követelményei megkívánnák, hogy nagyobb arányban legyen jelen ez a két terület az általános és középiskolákban egyaránt, a gyakorlat mégsem ez. A tanítási órákról kiszorult tartalmak fókuszba álltása az innovatív pedagógusok, pedagógusképzők által kigondolt és megszervezett történelemversenyek feladata lett. Szerencsére mindig akadnak elkötelezett történelemtanárok, akik ezt évről-évre meg is teszik, és akadnak – noha nem nagy számban – történelemtanárok, akik mozgósítják is ezekre a versenyekre tanítványaikat.

Számomra a legfontosabb teljesítmény ezeknél a versenyeknél az, hogy a tanulók a verseny feladatainak megoldása közben, a tervezett és megvalósuló tevékenységek során jelentősen gazdagodnak az ismeretszerzésen, ismeretfeldolgozáson, kreatív tudásteremtésen túl identitásukban is. A hely, ahol élnek, ahol a szüleik is élték gyermekéveiket csak a megismerés, a kreatív birtokbavétel által válik identitáserősítő tényezővé. A közelmúlt sokkal könnyebben válik a diákok történelmi műveltségének részévé, helyi identitásuk egyik alapjává, ha élményközösségen keresztül próbáljuk meg a befogadását elősegíteni. A Díszlet és valóság címet viselő komplex történelmi csapatjáték ezt a várakozást beteljesíti.

Mivel érik ezt el?

Először is a verseny koncepciójával: fő cél, hogy a városi sétával egybekötött verseny olyan készségeket erősítsen, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a tizenévesek tudjanak úgy tekinteni lakóhelyükre, ahol és amelyből mindennap tudnak valamit  tanulni, számtalan érdekes és akár mulatságos dolgot rejtenek az utcák, épületek, amelyek a diákok és hozzátartozóik, szüleik, nagyszüleik életének is keretet adtak.

Természetesen ezen túl azt is el szeretnék érni, hogy a kiemelt korszak, a késő Kádár-kor megismerésének eszközeivel is felvértezzék a résztvevőket. És ez a második tényező, ami a sikert előrevetíti: a feladatok megoldásához a könyvtárban hozzáférhető korabeli napilapok képei, tudósításai, vagy az interneten elérhető tartalmak, pl. videók mellett olyan internetes felületet is bevetettek, amely a tizenévesek körében különösen kedvelt  – bár nem mindig iskolai értelemben vett ismeretszerzésre használt – mobileszközökkel elérhető.  A feladatok nem hagyományos módon érhetők el, ahhoz először meg is kell közelíteni az adott helyszínt, vagyis oda kell találni, a sokszor átnevezett utcák rengetegében…

És mindez nem elég, mert a web2-es lehetőséget is kihasználják, zárt csoportot hoznak létre egy közösségi oldalon, ahová a verseny során készített képeket, szövegeket, stb. feltölthetik, tehát nem csak ismeretszerzésben, helyismeretben gyarapodnak, hanem korszerű tartalomteremtésben is járatosak lesznek.

A verseny összetettségét növeli a drámajátékot igénylő feladat – egy jelenet konstruálása megadott helyszínre és témára (ez valamelyik kiemelt kádárkori ünnep a hozzá kötődő helyszínnel) – valamint a jelenetet megtámogató digitális bemutató elkészítése.

És a végén még egy online villámkérdéses játék. Míg a korábbi feladatok együttműködésen alapultak, ez már az egyéni tudást mérte, itt a helyes válasz ismeretén túl az idővel is meg kellett küzdeni a résztvevőknek.

A játék koncepciója, témája, a versengés módja, a tevékenységek, feladatok sokszínűsége, érdekessége, a használt eszközök, technikák, módszerek gazdagsága nagyszerű. A mentori szerepben jelenlévő történelem szakos tanárjelöltek fejlesztése szempontjából is nagyon fontosak az ilyen alkalmak. A képzésükből olyannyira hiányzó gyakorlatiasságra szép példa. Olyan tanári magatartást, teljesítményeket tapasztaltak, amelyek számukra is mintául szolgálhatnak tanári pályájukon.

Voltak természetesen olyan pillanatai a versenynek, amelyről a szervezők szívesen lemondtak volna: néha a technika megállj-t! parancsolt. Néha a segédkező hallgatók felkészítése nem bizonyult elégségesnek. De ezek olyan tapasztalatok, amelyek egy pedagógiai innováció természetes velejárói, ezekből tanulunk igazán szervezést, előkészítést, kommunikációt.

A verseny másodjára került megrendezésre, az első sikerén felbuzdulva a szervezők és ötletgazdák az ideiben talán kicsit túlméretezték az elvárásokat, de csak így derülhet ki, hogy mely feladattípusok alkalmasak jelen idejű megoldásra, és melyek igényelnek valamilyen előzetes otthoni munkát.

Külön kiemelem, és nagyon dicséretesnek tartom, hogy az általános iskolások számára tervezett versenyre egy szakközépiskola 9. osztályos sajátos nevelési igényű tanulókból álló csoportjának nevezését is befogadták. Az érintett diákok egyenrangú félként versenyeztek, és megerősítették azt a véleményemet, hogy a történelem tanulását sokkal eredményesebben és sikeresebben lehet(ne) irányítani a szakközépiskolákban (de tulajdonképpen minden képzéstípusban) ha olyan témákat választanánk, ha olyan eseményeket, személyeket állítanánk fókuszba, olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyek a tanulócsoportok bevonódását megkönnyítik, amely események, jelenségek, folyamatok értelmezése, befogadása élményszerűbb, élvezetesebb a diákok számára. Ha könnyen kapcsolódhatnak a történelmi témákhoz, ha ezt a kapcsolódást támogatjuk, ha személyes és helyi kötődéseket segítünk kialakítani, máris hasznosabbnak és fontosabbnak is érezhetik a történelem tantárgyat tanítványaink.

Mindent összevetve sikeres kezdeményezésnek tartom a kollégák innovációját, témaválasztását kifejezetten hiánypótlónak, tervezését nagyvonalúnak tartom, megvalósítását pedig – a technikai fennakadások ellenére – sikeresnek. Várjuk a következő évadot.