A városvezetés 1965 szeptemberében készített javaslata a megszokott tudományos és kulturális programokon túl komplett városfejlesztési tervet vázolt fel, mely épületek felújítását, a városi műemlékek körüli közvilágítás kiépítését, közterek és parkok rendbetételét, szobrok és szökőkutak felállítását, útépítést, parkolók kialakítását, a városi fizető szálláshelyek és vendéglátóegységek fejlesztését, de városnéző panorámabuszok beszerzését is tartalmazta. A városvezetés tervei között egy Janus Pannoniusról vagy Nagy Lajosról szóló történelmi dráma és egy jubileumi kantáta vagy szimfónia megíratása is szerepelt, előbbire Németh László írót, utóbbira Kodály Zoltánt „vagy más neves zeneszerzőt” kívántak felkérni.

Már ebben a tervezetben felbukkant az ötlet, hogy az egyetemi ifjúság életéről kisfilmet kellene forgatni. A város és a rendező gyorsan egymásra talált.

A Diákváros című film Knoll szerzői projektje volt, ő írta a forgatókönyvet, de ő volt a rendező és az operatőr is, ugyanakkor aligha tekinthető véletlennek, hogy a végeredmény tökéletesen beleillett a városvezetésnek a városimázs újratematizálásáról szóló elképzeléseibe.

A forgatás 1966 őszén kezdődött, ekkor vette fel Knoll a mecseki őszt festő művészeti gimnazistákat a Tettyén.

A rendező a következő évben többször is visszatért a városba: a nyitó képsorokat például 1967 áprilisában vették fel a jogászdoktorok avatásán, majd az esti jogászbálon is forgattak. Utóbbiról a Dunántúli Napló április 18-i száma is beszámolt:

„Ha méreteiben és sikerében az elmúlt évekhez viszonyítva nem is a 67-es jogászbál volt a legnagyobb […], de hogy a legforróbb atmoszférájú volt, az biztos. Knoll István filmrendező- operatőr stábja »fűtött be« az étteremben, s képzeljük még ehhez a forró muzsikát [ti. a bálon a fővárosi beat-zenekar, az Atlas játszott]. »Egyenesből megy?« – kérdezte az izzasztó fényözönben egy álmodozó szemű joghallgatónő, egy joghallgatónőtől. Ha esetleg mások sem tudnák, legalább utólag tisztázzuk: nem egyenesből ment az adás, de mégcsak nem is a tévének jártak szombaton az Olimpiában. Mint megírtuk, Diákváros címmel Knoll István forgat szerzői filmet a mai Pécs életéről.”

A forgatás július közepére fejeződött be, ekkor vették fel a régészeti ásatások miatt frissen kibontott Barbakánt. A felvételek elkészítése azonban nem volt mindig zökkenőmentes. Az Uránvárosról készített nagytotálhoz például a hétemeletesek teteje nem volt elég magas, így egy tízméteres csőemelvényt kellett építeni a felvételek elkészítéséhez.

A mecseki képekhez pedig kézben kellett felhurcolni felszerelést, a meredek kis utcákba ugyanis nem tudott behajtani az eszközöket szállító teherautó. Knoll később többször is elismerően nyilatkozott a helyiek segítőkészségéről: „A forgatások során azt tapasztaltam, hogy a pécsiek is nagyon szeretik a városukat, a róla készülő filmet személyes ügyüknek érezték, mindenki roppant előzékeny és segítőkész volt, de különösen a pedagógusok” – említette a forgatás befejeztével, 1967 júliusában.

A 15 perces kisfilmet a jubileumi ünnepségsorozat keretében, 1967. október 7-én 12 órakor mutatták be a Petőfi filmszínházban az évfordulóra a városba érkező prominens állami és pártvezetők, egyetemi küldöttségek előtt. A bemutatót megelőzően Knoll úgy nyilatkozott, hogy „azt szeretné, ha a pécsi emberek, mikor mások a filmre utalnak, nem tagadnák le, hogy idevalósiak, inkább büszkén mondanák: ez a mi városunk.” A filmet később a budapesti mozik is játszották, a Film Muzsika Színház a következő sorokkal ajánlotta a közönségnek: „Érdekes, szép film a »Diákváros«, amelyben kitűnően érvényesül a forgatókönyv, a rendezés és az operatőri munka egyszemélyi, tehát egységes koncepciója.”

A Diákváros nemcsak az egyetemisták, hanem város összes diákjának életét be kívánta mutatni – az általános iskolától az egyetemig. Bár az apropó a jubileum volt, szándékosan nem történelmi filmet forgattak.

 

A város történelmi, kulturális és gazdasági értékei az oktatáson és a művelődésen keresztül jelentek meg, olykor egy-egy iskolai felelet vagy szakkör munkáján keresztül, ehhez Pécs történelmi miliője háttérként szolgált. Ahogy arra Szijártó Zsolt, a hatvanas-hetvenes évek filmes városreprezentációival foglalkozó, Filmre írt városképek: a Kádár-korszakbeli Pécs vizuális történelme című 2010-es tanulmányában rámutat, a kisfilm fő szerkesztési elve a tradíció és modernség együttes ábrázolása volt. Így például egy iskolai feleleten és a Széchenyi Gimnázium szőlészeti oktatásán keresztül derült ki, hogy a rómaiak miért éppen itt alapítottak várost. A jogi kar egyik előadásán felvett képsorokat a középkori egyetem alapításáról szóló információk követik, miközben a Nagy Lajos Gimnázium Gebauer-freskóját látjuk.

Az orvostanhallgatók egyik évfolyamelőadásáról, illetve egy szívműtétről készített felvételek közé Vesalius Humani corporis fabrica libri septem című, 1543-as kiadású anatómiakönyvének lapjai ékelődnek (a felvétel szintén helyben, a Klimo-könyvtárban készült), a következő narrációval:

„A Pécsi Orvostudományi Egyetemen ezerszázan tanulunk a legkorszerűbb körülmények között. Tanulmányaink során visszapillantunk az első orvostanhallgatók korába is. Messze földön híres tudósok sok évszázados műveiben számtalan érdekességre bukkan az ember. Így például hét-nyolcszáz évvel ezelőtti műszerek leírására, rajzára. Másnap meg a 20. század legmodernebb technikai vívmányait is felhasználó szívműtétet nézünk végig.”

A jelen és a múlt együttes ábrázolása számos további beállításban is megjelenik, így például a kosárlabdázó diákokat is olyan szögből vették fel, hogy mögöttük a régi vár egyik bástyája látszódjon. A dzsámit, az ókeresztény sírkamrákat vagy a minaretet pedig a Nagy Lajos Gimnázium idegenvezető-szakkörének diákjai mutatják be több nyelven.

A város gazdasági jellemzői is az oktatás és kultúra szemszögéből jelennek meg, így például – mutat rá Szijártó – a Zsolnay-gyár termékei közül is elsősorban a kiállítási tárgyak vagy a köztéri szobrok díszítései. Ezen ábrázolásmódból csak az uránérc-bányászatról szóló szegmens „lóg ki”, melyet mindössze a kőzeteket szemlélő diákok képe köt a film fő tematikájához.

A diákok, az oktatás és a művelődés szemszögének következetes érvényesítésével Knoll kisfilmje látványosan reprezentálja Pécs hatvanas-hetvenes évekbeli törekvéseit, hogy a város (újra) kultúrcentrumként (is) definiálhassa magát.

A kisfilmet a következő években mindannyiszor lejátszották, amikor valamilyen prominens küldöttség vagy látogató érkezett a városba. Knoll és a városvezetés együttműködése a későbbiekben sem szakadt meg. 1969-ben őt kérték fel a Városkrónikák elkészítésére is. A Dunántúli Napló erről tudósító cikke szerint Knoll Pécs „házi filmalkotójává vált”.

Polyák Petra