Az Universitas 1979-es „kocsmatúrája”, a Sör-kör utolsó részében a szerző, Ferling József a Nádor Sörözőbe látogatott. Sorozatunk negyedik részében ismét a Dunántúli Napló beszámolóit is felhasználva egészítjük ki az egyetemi lap hangulatjelentését, hogy bemutassuk, hogyan szórakoztak a vendégek – legalábbis a „sajtómegfigyelők” szerint – a „Fapados”-ban.
Nádor, a „Fapados”
A Nádor Söröző, a bizonyos megszakításokkal már 1846 óta üzemelő Nádor Szálló része, a két világháború között is a hallgatók (és a professzorok) törzshelyének számított. A frissen csapolt sör mellett konyhája is kedvelt volt a pécsi polgárok körében, ám a vendégkör az ötvenes-hatvanas években némiképp átalakult, a vacsoráját csendesen eltölteni kívánó közönséget egyre jobban kiszorította a diáktársaságok zsivaja.
A Nádort 1953-ban államosították és néhány év múlva a söröző belső terét is átalakították: „Nemrégen megnyílt a régi Nádor söröző helyén egy kedves, s népszerű másodosztályú üzem. Az előző söntéssel szemben most már nemcsak a földszinten, hanem az emeleti részen is vannak asztalok, s az emelet a jó kilátás miatt igen népszerű.” – számolt be a Dunántúli Napló egyik újságírója 1956-ban, és míg sörét elfogyasztotta, tanúja volt, hogy az egyik pincér egy órán belül harmincötször ment fel az emeletre a vendégeket kiszolgálni. Ki is számolta, hogy ha az emeletre tizenhét lépcsőfok vezet és egy-egy lépcsőfok távolsága nagyjából 25 centiméter, akkor a Nádor pincérei napi nyolc óra alatt akár kétszer is felmászhatnának a Misinára, „sőt maradna még néhány méter, amiből a kilátóra is futná…”
A hatvanas évek közepi beszámolók szerint ugyanakkor a söröző brigádja példásan küzdött a „kocsmajelleg” eluralkodásával szemben:
„A gyors, udvarias kiszolgálással, a szakmai követelmények szigorú betartásával, a »topis« öltözetű, züllött egyének, ittasok és rendbontók következetes eltávolításával elérték, hogy a Nádor Söröző a vendégek nyugodt, kulturált szórakozóhelye lett.”
(A lap szerint ezt az is bizonyította, hogy két év alatt negyedére csökkent az éves evőeszközhiány.) A söröző nagy mértékben a Pécsre látogató turistákra kívánta építeni a vendégkörét, a pincérek nyelvoktatáson vettek részt, és tanfolyamokon tájékozódtak a pécsi-baranyai nevezetességekről.
„A brigád munkájában talán az a legnagyszerűbb. hogy minden eredményüket saját meglátásaik, vállalásaik alapján érték el, – s amennyiben a szocialista módon élni, tanulni, dolgozni jelszót egyre jobban valósággá váltják, példamutatásukkal bizonyosan nemcsak a pécsi, hanem az ország vendéglátásának jó hírnevét is emelni fogják.”
Ennek megfelelően a Nádor a lapban rendre pozitív értékelést kapott, 1967-ben a belváros éjszakai szórakozóhelyeit ellenőrző Derzsó Károly főtörzsőrmester nem titkolt megelégedéssel nyugtázta, hogy ide elég csak bekukkantani, mert itt „a vendégek jókedvűen, de kulturáltan szórakoznak”.
A Nádorba betérők ugyanakkor gyakran panaszkodtak az évről-évre emelkedő árakra, de a Dunántúli Napló cikkei nem maradtak adósak a válasszal: az áremelkedést 1969-ben a Nádor igazgatójával készített meglehetősen „alákérdezős” interjúban „optikai csalódásnak” minősítették, 1971-ben pedig siettek rámutatni, hogy mindössze annyi történt, hogy a söröző a korábbi 101%-os haszonkulcsról a törvényesen engedélyezett 108%-ra tért át. Ugyanebben az évben viszont a lap egyik szerzője Ejnye, ejnye… pepsi…! címmel, meglehetősen csalódottan a kínálatot kritizálta:
„Csak reklámoznak, csak reklámoznak… A Hírlap Presszóban is, a Nádor Sörözőben is, meg ki tudja még merre? Aztán meg hiába kér az ember. A hűs lé helyett a falról rádmosolyog az üveget tartó tündér, meg rádmosolyog a felszolgáló… Tekintetükben olvasni lehet: »Hol születtél, te, aki azt hiszed, hogy amit reklámoznak, azt kapni is lehet?« Te pedig nem válaszolsz, mert volt gyerekszobád.”
A Sör-kör szerzője 1979-ben a söröző falán azonban nem a Pepsi-reklámot vette észre, hanem a pécsi orvostanhallgatók egyik sorversenyén készült díszes oklevelet. A Nádor, vagy, ahogy a hallgatók hívták, a „Fapados” azonban nemcsak a medikusok, hanem a város valamennyi hallgatójának kedvelt bázisa volt. Ahogy az egyetemi lap újságírója fogalmazott: „Itt JOGa van KÖZGAZdaságosan néhány MŰSZAKot eltölteni a PEDFŐsöknek is.” Néhány évvel korábban, 1976-ban például a hallgatóság körében kisebb pánikot okozott a pletyka, hogy a Nádor-komplexum teljes átalakítása után a söröző esetleg eszpresszóként nyit újra.
1979-ben barnás faburkolatok, súlyos csillárok, lépcsők, söröskorsók mellett kisfröccsök rengetege fogadta a vacsoraidőben érkező újságírót. A Nádor szolidabb, decens hangulata a cikkből is egyértelműen kiderült: míg a Sopianae-ban az üzletvezető a „cserebogarak nemi életéről” próbált beszélgetést kezdeményezni, a Nádor pincérei, akik „szépen sminkelt közönnyel”, szótlanul vették fel a rendelést, ismét Zorán dalait juttatták az újságíró eszébe. Az előző helyszínekhez képest a söröző nem volt tele, ugyan a „fapadokon (…) nyolcan tizenhat korsót ölelgetnek”, a galérián viszont nem ült senki – „Lehet, hogy a vizsgák megünneplésére gyűjtögetjük a pénzt? (Ne adj’ isten, UV-jegyekre?)”. Az egyik asztalon azonban már „reserviert” feliratú cédula állt: „Itt ma még nagy banzáj lesz!” – vélte a Sör-kör szerzője, ugyanakkor egy 1976-os Universitas-cikk szerint ez nem feltétlenül jelzett tényleges érdeklődést: a hallgatók megfigyelése szerint ugyanis a pincérek kora délután „előszeretettel” helyezték el a „foglalt” táblákat az asztalon, hogy este kevesebb asztalhoz kelljen futkosni.
Az újságírónak szintén feltűntek a galériára vezető lépcsők jelentette megpróbáltatások, bár inkább a vendégek, mintsem a pincérek szemszögéből: „Van, aki egy este több alkalommal is felkaptat a lépcsőn, a mellékhelyiségbe, és ott sörbe áll. Aztán fekvőtámasz, célba dobás, úszás és hasonló testgyakorlati ágak vannak műsoron. Lefelé már sokkal óvatosabban jön.”
„Na, ma már többet nem iszunk. És most hová? Sörbe-körbe karikába! Hoppá! A kör bezárult.” – búcsúzott a szerző a cikksorozat zárszavában, a Sör-kör azonban évek múltán folytatódott. Az egyetemi lap 1986-ban ugyanezzel a címmel közölt rövid tájékoztatót a pécsi gólyák számára, hogy addig is, amíg a felsőbbévesek meg nem mutatják nekik az igazán „jó kis helyeket”, tudják, hogy mely vendéglátóegységek esnek a legközelebb a felsőoktatási intézményükhöz. Az orvosisoknak és tanárképzősöknek a Makárit és a Vénuszt, a jogászoknak és közgazdászoknak a Sopianae-t és a Kossuth utcai Diáktanyát ajánlotta, a műszakisoknak Cornert. A belvárosi Tavaszt és Csillagot mindenkinek, utóbbit főleg azoknak, akik olcsó babgulyásra vágytak… 1989-ben pedig, majdnem hónapra pontosan tíz évvel első Sör-kör után az Universitas újabb újságírója, Cián vállalkozott a Tavaszt, a Júnót, az Ágoston téri Piros Rózsát, a Makárit és az Eszék Éttermet érintő ötállomásos „kocsmatúrára”, hogy megtudja, „Milyen a pohár feneke?”
Polyák Petra
