Pécs, 1944. november 28–29.
„Szerencsés város” – szólt az anekdota szerint egy Pécsre érkező szovjet katona, aki a Kaukázustól megtett kétezer kilométer alatt nem találkozott ennyire épen maradt településsel. És valóban, az épületekben és a civil lakosság életében esett minimális kár, a komolyabb harcok nélküli uralomváltás magyarországi viszonylatban is kivételes.
A helyi legenda a város megkapó látványától megenyhült Sarohin vezérezredesnek, a kortárs emlékező a Svéd Vöröskereszt helyi képviselője közbenjárásának, a történészi értékelés szerint a harcászati esélyeket felmérő birodalmi erők gyors távozásának köszönhető, hogy Pécs különösebb rombolás nélkül vészelte át az 1944. november 28–29-ei szovjet megszállást.
A német hadvezetés Pécs megerősítéséről csak megkésve, a véres Dráva-menti csatákat követően, Mohács elvesztése után próbált gondoskodni. A baranyai német hadsereg-parancsnokság ehhez magyar segítséget követelt vagy a város feladásával fenyegetőzött. A térségben azonban csak a Mecsek-zászlóalj volt bevethető, ami még nem volt felkészítve a frontszolgálatra. A pécsi és baranyai hadkötelesek jelentős részét 1942-ben a keleti frontra vezényelték, ahol a pécsi háziezred óriási veszteséget szenvedett. Pécsett minden tízedik ember gyászolt. Nem csoda, ha a németek kívánsága nem találkozott nagy lelkesedéssel.
A november 26-án érkező kiürítési parancs végrehajthatatlannak bizonyult – a vasutasok sikerrel szabotálták a forgalmat –, és idő hiányában valamint a bányászok elszántságának köszönhetően a város közműrendszere és ipartelepei sem lettek elpusztítva. Másnap a Gestapo parancsnoksága és a nyilas vezetők megindultak a Birodalom irányába és este a pécsi hadtestparancsnokság is elhagyta a várost. A Pécsett maradt legmagasabb rangú katona, Marosy László alezredes pedig mindent megtett, hogy elkerülje a vérontás. A bekerítéstől tartó németek 29-ére virradóra feladták a várost.
A szovjet haderő zöme keleti irányból, a Zsolnay úton vonult be a városba. Az áradattal szemben, fehér zászló alatt kis küldöttség igyekezett fogadásukra. A város parlamenterei Vörös Márton városi főlevéltáros, a Svéd Vöröskereszt képviselője, Vörös Mihály helyettes polgármester, Marosy László alezredes, Máthé Ferenc rendőr törzsőrmester, és a korábban Weöres Sándor lakásában meghúzódó két jugoszláv tolmács voltak.
A találkozóra végül a Nádor szállónál került sor, ahol a delegációt Zavaljov hadosztályparancsnok, gárdaezredes – tekintve, hogy „háborúban a katonának csak evés közben van ideje beszélgetni” – villásreggelire invitálta és miközben a pálosok templománál és a nyugati szőlődombokon még ropogtak a fegyverek, megállapodás született a város működőképességének biztosításáról.
Pécs ezt követően négy hónapon át hadműveleti záróvonalba tartozott, a szovjet, bolgár és jugoszláv csapatok egy részének közvetlen hátországa volt. Noha a harcok elkerülték, nagyszámú katonaság állomásozott itt, a város az átlagosnál hosszabb ideig volt kitéve a megszálló csapatok közvetlen jelenlétéből fakadó nehézségeknek.
Vértesi Lázár – Bánkuti Gábor
